Ritmusosan lépkedtem az iskola fele, cipőm halkan kopogott az aszfalton. A nap még nem kelt fel. Korán indultam, nem akartam, hogy nagymamám felkeljen, és visszatartson. Mindig ez van. Hajam borzos, ruhám gyűrött, arcom nyúzott, nem reggeliztem. Sosem engedne el igy. Örülök, hogy gondoskodik rólam, de néha túlzásba viszi.

Kezemet kopott válltáskám pántján nyugtattam, szememmel ittam magamba a látványt. Szándékosan kerülő úton mentem, hogy a kedvenc parkomon kelljen átvágjak. Megnyugtató, stresszoldó hely.

Amikor kedvenc fámhoz értem, lelassultam, megálltam. Végignéztem a hatalmas, öreg fűzfán s szokás szerint elmerültem a gondolataimban. Nem részletezném, úgysem értenétek meg. Legyen elég annyi, hogy az életről és a múltamról elmélkedtem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor a közeli útról beszűrődő sziréna hangja hatolt be az agyamba, visszarángatva a földre. Még egy pillantást vetettem a fára, aztán továbbindultam, mostmár gyorsabban.

Kábé háromnegyed órával a suli kezdése előtt értem be, mégis óriási tömeg fogadott az udvaron. Mi folyik itt? Kiváncsian odaléptem, de meg sem próbáltam beférkőzni az első sorok közé. Nincs értelme, úgyis ki kell majd jönnöm.

-Hé, mi folyik itt?-böktem oldalba valakit.

-Ma érkezett Ryuu.-mondta lenézően. Hogyan is mondhatná másképp egy ilyen elfuserált alaknak, aki ráadásul le van maradva?

El is felejtettem, hogy ma érkezik. Lefoglalt a saját bajom. Hát jó. Talán vethetnék rá egy pillantást...Gyúródni kezdtem, nem törődve a rosszalló pillantásokkal és szitkozódásokkal. Kis erőlködés és erőszak után végre kiértem a friss levegőre, az első sorba.

A rajongók stabil falat alkottak félkörben, és kitartóan sikongatva, kiskutyaként követték kedvencüket.

Ahogy végignéztem rajta, kivörösödtem, szivem hevesebben kezdett dobogni. Ott állt, mosolyogva integetett nekünk. Háromnegyedes nadrág (kitűzőkkel és különböző bigyuszokkal telerakva), rövidujjú póló (fekete), rendezett, fényes haj. Sosem hittem volna, hogy látom élőben is. Meg persze azt sem, hogy ilyen korán bejön az iskolába, a rajongók pedig követik o.O. Udvariasan, elismerően nézett végig a felsorakozott lányok tiszta, makulátlan egyenruháin... csodálkozok, hogy egy kicsit elidőzött a tekintete rajtam? Biztosan úgy nézek ki, mint egy fiú, aki nőnek öltözött be...

Inkább átverekedtem magam a tömegen, majd feliramodtam az osztályba. Nem volt ott senki.

***

Matekóra. Most, ha lehetséges, még annyira se figyeltünk, mint eddig. Kiváncsian halgattam, miket beszélnek az osztálytársaim a tanárral párhuzamosan.

-Azt hallottam, hogy az igazgató megengedte neki, hogy úgy járjon iskolába!-újságolta valaki.

-Nem, dehogyis! Én azt hallottam, hogy neki sem engedi meg. Ő is egyenruhában kell járjon!-válaszolt valaki más.

-Hát igen, ő sem különb nálunk...-de ezt mindenki lepisszegte, és egy puffanás engedett arra következtetni, hogy valaki "véletlenül" megdobta egy könyvvel.

-Képzeljétek, a következő órája torna lesz!

-Ezt meg honnan tudod?

-Az egyik osztálytársa mondta.

-Húúú, de lennék én is az ő osztályában!

-Elmegyünk, megnézzük, hogy hogyan tornászik? Úgyis matekóra következik.

-Jóó! Menjünk!

***

Igazából nem értem, hogyan birják elviselni ezt Ryuu ujdonsült osztálytársai. Ilyen hirtelen beleesni egy csapat rajongólány körének belsejébe... ha jobban megnézem őket, akkor elég idegesnek tünnek. Három lehetőség van: 1. utálják, hogy a csajok sikongatása nem nekik szól, 2. utálják, hogy a csajok ilyen nagy dolgot csinálnak egy kosármeccsből, 3. utálják, hogy Ryuu szinte egyedül játszik. Válasszatok kedvetek szerint.

A meccs elég egyhangú volt. Ryuu szaladott elöl a labdával, többiek utána xD. Na jó na, nem. Ryuu egészen jó csapatjátékosnak bizonyul. Passzol a társainak, igyekszik mindenhol ott lenni, de nem akarja kisajátitani magának a labdát és a kosarat, másokat is enged szóhoz jutni (ellenséget leszámitva).

Kábé 10 perc játék után az egyik srác valahogy elesett, és fájlalni kezdte a bokáját. A tanár megálljt parancsolt a többieknek, majd leültette a fiút egy padra. Szegény sziszegett, ahogy a fogai közt kifért, s végül az lett az eredménye, hogy egy másik srác fel kellett kisérje a gyengélkedőre.

Egyik csapatban hárman maradtak, másik még teljes volt (5 tag). Hát igen. Értelmes és egyszerű megoldás lenne a többségben levő csoport egyik tagját átküldeni a másikba. Persze ez nem történt meg. A tanár fejcsóválva gondolkozott.

-Folytassuk a játékot!-csapott az öklébe (a sajátjába) egy srác, a teljes csoportból.

-Persze, most van esélyetek nyerni, mi?-vágott vissza egy másik.

-Mit mondtál?

-Öhm...-kezdte szeliden és halkan Ryuu. Érdekes, hogy mindenki elhallgatott, mégg a csajok is xD.-Mi lenne, ha abból a csapatból átállna valaki ide?

Végre egy okos ember.

-Nem lehet.-sóhajtott a tanár.

-Mért?

-Le vagy maradva, haver.-csapott az énekes vállára az egyik csapattársa.

-Hogyhogy?

-Majd elmondom, amikor...kevesebb fül lesz a közelben.-mutatott ránk.

-Oh...megsugom neked: valószinüleg a wc-n sem lesz nyugalmunk.-bólintott fájdalmasan és humorosan Ryuu.

-Hm...azt elhiszem. Akkor mi legyen a meccsel?

-Mért nem választunk valakit a lányok közül?-kérdezte Ryuu ártatlanul.

-Fejedre ejtettek?-vágták rá a többiek rögtön.-Széttépnének.

Meg is értem őket. A mellettem álló csajok kezüket nyújtva ugrálni és kiabálni kezdtek. Ki az a hülye, aki beengedné őket abba a terembe? Rögtön agyonfogdosnák szegényt.

De Ryuu mégis reménykedve végignézett a rajongósoron. Tekintete rajtam állapodott meg, elvigyorodott, oldalba bökte egyik csapattársát, elindult felém.

-Hé, haver! Nincs kedved beszállni?

Próbál nagymenő lenni. Próbál beszervezni a csapatba fiúkat. Mindkettőt elcseszte. Éreztem, hogy gyomrom összerándul a dühtől. Ha nem hallgattam volna meg az összes számát, nem bőgtem volna végig pár drámáját, lehet, hogy felpofoztam volna. De igy csak karba tett kézzel, vártam, hogy odaérjen az ablakhoz és megpillantsa az egyenruhámat.

-Őőő, Ryuu, ez nem olyan jó ötlet...-próbálta megállitani az egyik tapasztalt haverja. Állandóan cikizett a múltban, az egyetlen barátnőmet elüldözte mellőlem különböző pletykákkal, leégetett mindenki elött, becsapott, ésatöbbi, ráadásul azt sem tudom, miért.. Ez akkoriban volt, amikor még érdekelt, mit gondolnak mások rólam, tehát egyik alkalommal, mikor végleg kihúzta nálam a gyufát, behúztam neki egyet (azt mondta, ronda vagyok, bárhogy is próbálkozok, mindezt az elött a fiú elött, aki tetszik nekem). Azt hiszem, egy életre megjegyezte azt a pillantást, amit akkor vetettem rá. Most pedig ugyanezt vélte felfedezni... Mosolyogva ránéztem, jelezve, hogy én is emlékszem, milyen kellemes volt az a délután. Mikor találkozott a tekintetünk, elhallgatott, megállt. Biztos nem hiányzik neki még egy eltört orr.

-Na, mit szólsz?-tette mosolyogva a vállamra a kezét.

-Kéne szóljak valamit?

-Hát, igen...-felelte értetlenül. A drága még nem szokta meg az iskola szabályait (a gyengébb megbujik). És még mindig nem nézett végig rajtam.-Egy komolyabb fiút keresünk, és te annak tünsz...

-Akkor nézz meg jobban.

Csak most vette rá magát, hogy megtekintse az egyenruhámat. Meglepetésében hátrahőkölt, még a száját is elfelejtette becsukni.

-Hoppá...igazán sajnálom...-zavarában azt se tudta, mit mondjon.

Megértem, hogy a hajam fiús, de az arcom is ennyire az lenne? Közben az egész osztály engem bámult gyülölettel vegyes csodálkozással. Hát kapják be, engem mostmár nem érdekel.

Elfordultam, hogy felmenjek az osztályomba és ott dühöngjek egy sort, de nekimentem valakinek. Mikor mérgesen felnéztem rá, és rájöttem, ki az, a szivem kihagyott egy dobbanást, elfelejtettem lélegzetet venni és a számat becsukni. Ennyit a méltóságomról.