Csendes, fülledt éjszaka volt. A fogyó Hold halvány fényénél látszott, hogy London utcái, sikátorai üresen tátongtak. Csak egy öreg néni járkált zaklatottan a St. James's Parkban. Egy csokor virágot tartott a kezében. A földet nézte és motyogott valamit. Egy könnycsepp csorgott le az arcán. Megállt, a hatalmas épület maradványai fele fordulva.

Immár 50 kerek éve, hogy a démonok fellázadtak. 50 kerek éve, hogy a mágusok legyengültek, a hatalom szétoszlott köztük és a közemberek között. Mára már a mágusok szinte teljesen eltűntek Londonból. 50 kerek éve, hogy egy egyiptomi fiú vágya valóra vált, 2000 évvel a halála után. Nem mintha a mágusok és a szellemek összebarátkoztak volna. Nem, szó sincs róla. Újrakezdődött minden. Amerika vette át az uralmat a világon. Az emberek sosem tanulnak mások hibájából. Talán ez a legnagyobb gyengeségünk.

Kitty Jones rengeteg tapasztalatot szerzett a világról. Tanult, olvasott, utazott. Itta magába az információkat a mágusokról, a dzsinnekről, a világ titkairól. Megértette, hogy az egyiptomi fiú többet akart kideriteni a Másik Világról, hogy megértse a szellemek természetét. Hiszen ha ennek ismerete nélkül taszitjuk őket rabszolgasorba, az komoly bajt szülhet. És milyen igaza volt! Kitty igyekezett folytatni a kutatásait, hátha valaki észbe kap végre. Bár a negativ, borúlátó énje tudta: feljegyzései, naplója olyan sorsra jut, mint Ptolemaiosz Apokrifekje. Nevetséges képzelgésnek fogják tartani.

De Ptolemaiosz hitt benne, hogy sikerülhet, és neki is hinnie kell, hiszen 50 évvel ezelőtt megtörtént a csoda! Egy mágus és egy dzsinn összefogtak, és együtt küzdöttek a gonoszok ellen, hogy megmentsék ezt a rothadó világot. Csakhogy odavesztek. Talán Bartimaeus túlélte, de Kitty elhatározta: sosem fogja megidézni.

Most, 70 éves fejjel, boldog nagymamaként egy csodálatos arcot rejtegetett emlékeiben. Bár megházasodott, gyerekei születtek, azt a fiút sosem tudta elfelejteni.

Egy bagoly huhogott tőle nem messze. Kinyitotta a szemei. Minden évben, pontosan Nathaniel halálának az évfordulóján, kijön ide, és letesz egy csokor virágot. Csak itt képes visszaemlékezni mindenre, ami aznap éjjel történt. A fiú hősi halált halt, a nevét mégis elfeledték. A tetteit elferditették. Csak ő emlékezett a valódi Nathanielre.

Kitört belőle a sirás, a markába zárta az amulettet, mely a nyakában lógott. A hűvös fém érintése jól esett neki. Legugolt, letette a csokrot, és újra előidézte magában a pillanatot, amikor Nathaniel elvált tőle. Az igéretet, melyről valószinűleg a fiatal mágus és a benne lakozó dzsinn is jól tudta: nem tudják betartani. Csak ő hitte, hogy majd meglátja a szeretett fiút kibotladozni a romok közül, a pálcára támaszkodva. Csak az ő képzeletében játszódott le a jelenet, hogy megölelhette, biztathatta, elláthatta a sebeit...

Felállt, megfordult, elindult.

Fájó szivvel gondolt vissza fiatalságára. Vad volt, meggondolatlan. De nem bánta. Ha nem lett volna az, talán nem ismerkedhetett volna meg Nathaniellel.

Elengedte az amulettet, hagyta, hogy finoman hozzácsapódjon a mellkasához. Milyen régóta megvan, és még egyszer sem tette le a nyakából. Úgy érezte, akkor az emlékei is eltűnnének.

Még egyszer visszanézett a romhalmazra, aztán elballagott. Az ilyen éjjeleken mindig megpróbált továbblépni, a jövőre koncentrálni. De sosem tudott teljesen hátat forditani az 50 évvel ezelőtt történteknek. A múlt árnyai követték, bármerre ment.