|
A nap már a tenger felszinét súrolta. Nemsokára sötét lesz. De nem baj, hiszen itt van Ő és megvéd engem. Mosolyogva pillantottam a mellettem ülő fiúra, aki gondolataiba merülve várta, hogy a nap eltűnjön. Óvatosan, félve a kezéhez értem. Rámnézett, a hideg kirázott a tekintetétől. A szája kinyilt, majd az orrával összefolyva megnyúlt, csőrré alakult. Mire észbe kaptam, egy gyönyörű, de túlméretezett papagáj foglalta el a srác helyét.
-Szóval ilyen vagy te igazából?-kérdeztem csendesen.-Ne aggódj. Attól még szeretlek.
Megérintettem a csőrét, fényes tollait. Barátságosan biccentett, aztán szárnyra kapott. Boldogan figyeltem, ahogyan távolodott.
-Ayumi...
Megfordultam, de senkit sem láttam a hátam mögött.
-Ayumi...
Kezem ökölbe szorult, kivert a hideg. Valaki van itt. Félek. Egyedül vagyok. Hátrapillantottam. Senki.
-Ayumi...
-Ne!!! Hagyj békén!-kiáltottam.
-Miért vagy még itt?
-Hol kéne legyek?-úgy éreztem, körbevettek. Mozdulni sem mertem.
-Az iskolában, a barátaiddal.
-Nekem...nincsenek barátaim.-ráztam meg a fejem.
-Ne beszélj butaságokat. Kelj fel.
Egy kéz tünt elő a semmiből, megragadta a vállamat. Hátratántorodtam, egy kiáltás hagyta el a torkomat. Mikor kinyitottam a szememet, egy öreg nénit láttam fölém hajolva. Ősz fürtjei a homlokába hullottak, ráncos kezét a vállamon nyugtatta.
-Nagymama?-ültem fel.
-Igyekezz, mert elkésel.-mosolygott.
-Mennyi az idő?
-Fél nyolc. Megyek, elkészitem a teádat.
-Ne haragudj, de ma nincs időm teázni.
Azzal felpattantam, s elkezdődött az aznapi rohanás.
***
Kábé két perccel a tanár után érkeztem, de az a szemétláda nem engedett be. Az órát a tetőn töltöttem, az eget figyelve. Furcsa álom volt. Ráébresztett, hogy egyedül vagyok. Ha bajba kerülnék, senki nem sietne a segitségemre. Ettől a gondolattól kicsit összerándult a gyomrom, ezért másfele tereltem az álmodozást.
Nem tudom mennyi idő telt el, ameddig kinyilt a lépcsőházba vezető ajtó, s kilépett Ryuu. Mikor megpillantott, megtorpant, habozva nézett végig rajtam. Talán azt hitte, lelököm a lépcsőn. Nem állt messze az igazságtól, tényleg tervezgettem, de nem sok kedvem lenne szembefordulni a rajongóival. Kis gondolkozás után elmosolyodott s odaült mellém.
-Nem szép dolog lógni.-jegyezte meg.
-Nem lógok. Elkéstem, és nem engedtek be.
-Aha, persze.-bólintott.-Tegnap nem jöttél el.
-Lángész vagy. Egész éjjel ezen gondolkoztál?
-Ne légy undok. Fogadok, hogy ezért vagy folyton egyedül.
Nem válaszoltam, inkább elszámoltam 10ig, utána felé fordultam.
-Mondd, mit tudsz te rólam?
-Hát...nem sokat.-vallotta be nagy szerényen.
-Ahogy gondoltam.-egy sóhaj kiséretében ledőltem.
-Szóval nincs igazam? Akkor miért nincsenek barátaid? Biztosan a hülye személyiséged miatt kerülnek téged.
-FOGD MÁR BE!-ugrottam fel.-Azt hiszed, hogy csak azért, mert sikeres vagy, elnézem neked, ha ilyeneket mondasz rólam?!
-Igen, mostmár értem.-bólogatott.-Az emberek nem szeretnek hisztis, kiabálós libákkal barátkozni.
CSATT!
Kezem magától lendült, meg sem gondoltam, hogy mit teszek. Pedig igyekeztem kordában tartani magam.
-Nem érdekel az emberek véleménye. A tiéd se.-felálltam, döngő léptekkel lementem a lépcsőn.
***
Ryuu tátott szájjal nézett a lány után. Kezét hozzáérintette sajgó arcához. Alig tudta elhinni, mi történt. Egy lány felpofozta. Amióta sikeres, senki sem mert ilyesmit csinálni, bármit is mondott nekik.
Gépiesen felállt, és a nyomába szegődött. Ezt nem bocsátja meg. Soha senki nem ért hozzá, főleg nem azért, mert igazságot mondott. Magyarázatot fog követelni.
A lány a folyosó közepén járt, amikor Ryuu leért a padlásról, valamint majdnem kiért az udvarra, mire az énekes utolérte és megragadta a vállát.
-Megállj. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
