Ő volt az: a srác, akit évek óta csak távolról figyelek. A srác, aki annyira elérhetetlen, mint a csillagok. A srác, akinek olyan hülye stilusa van, hogy az már aranyos. A srác, aki engem alig vesz észre a többi cicababa mellett. Ő Kyoto. Mindenki ezen a néven ismeri.

Egy pillanatra lebénultam, csak néztem és néztem...aztán észbe kaptam, felvettem szokásos nemtörődömkopjle álarcomat. Igen, az egy álarc. Nem akarok belekeveredni a cuki kislányok körébe, nem akarok barátokat, inkább nem érdeklődök senki és semmi iránt. Mondjuk Kyoto más. Valahogy mindig eléri, hogy felfigyeljek rá.

-Bocsánat.-motyogtam és továbbmentem lehajtott fejjel.

-Hehh.-horkantott Kyoto.

Erős rántást éreztem a csuklómon, a következő pillanatban megint az ablak elött álltam. Kyoto könyökölt rajtam.

-Nem szabad mindig elsőre levonni a következtetést, Ryuu. Sosem tanulsz?

-Te vagy az?-vonta össze a szemöldökét az énekes.-Sajnálom, én csak egy új csapattársat kerestem.

-Nem kell bocsánatot kérni, mert alapvetően bunkó vagy. Nem tehetsz róla.

-Mit mondtál?!-kelt kedvencük védelmére egy emberként az egész rajongótábor.

-Azt, hogy bunkó. Van valami ellenvetéssed?-vágott vissza Kyoto, továbbra is a vállamra eresztve a teljes súlyát. Nem birom már sokáig tartani...

-Igen, van! Szivd vissza, különben ellátjuk a bajodat!-tett fenyegető lépést Satsuki. Jaj, remeg a lábam (Kyoto elég nehéz o.O), mindjárt bepisilek (legmerészebb álmaimat is túlszárnyalja ez a dolog).

-Most félnem kéne?-állt végre a lábára a srác.

-Igen. Köztudott, hogy nem verekedsz lányokkal. Neked annyi.-sziszegte Satsuki.

-Ja, de menekülni tudok. Csá, csajok.-intett egyet, megfordult, s lassan elindult, mintha direkt azt várta volna, hogy rátámadjanak. Ott az ész. Nagyon unatkozhat szegényke.

Persze rögtön megkapta, amit akart. Satsuki egy csatakiáltással futni kezdett, hogy rávesse magát. Durván félrelökött engem, amit én azzal háláltam meg, hogy "véletlenül" kiakaszottam Manamit, aki szintén meg akarta támadni Kyotót. Szegény csajszi csúszott egy métert a földön. A többi rajongó kuncogással jutalmazta mutatványát.

Milyen különös, hogy Satsuki is igy végezte. Az üldözött az utolsó pillanatban félreállt.

-Hé! Azt mondtad, nem bántasz lányokat!-hisztizett az elkényeztetett kis... hagyjuk.

-De azért csak megvédem magam a cukrosnéniktől.

-Minek neveztél?-vette elő Satsuki újra a sziszegését, ami mellesleg nagyon nem állt jól neki, eltorzult tőle a pofija, s úgy nézett ki, mint egy boszorkány.

Na jó, innen unalmas lesz a harc menete (Sats addig-addig próbálja rávetni magát Kyotóra, amig kijön egy tanár és meg nem bünteti őket). Nyújtózkodtam egyet s elindultam az osztály fele. Remélhetőleg senki sincs ott.

Összerezzentem, mikor valaki megérintette a vállamat. Megfordultam, készen arra, hogy üssek, de a csodálatos számok és filmek megintcsak megálljt parancsoltak.

-Hm...ne haragudj rám.-kezdte Ryuu félszegen. Heh.-Te a...rajongóm vagy?

-Ismerem a számaidat és a drámáidat.-durcás hanggal válaszoltam.

-Értem. Szereted is őket?

-Aha.

-De nem vagy fanatikus, mint a többiek, ugye?

-Úgy nézek ki?-kezd idegesiteni a hülye kérdéseivel, amikre nyilvánvaló a válasz.

-Hm, értem. Figyelj, szeretnék hivatalosan is bocsánatot kérni tőled. Találkozzunk a következő órán a tetőn, jó?

-Még alig jöttél, de máris lógni akarsz?

-Akkor ott leszel?-mosolygott szeliden.

-Nem.-fordultam meg, továbbindultam a lépcsőn.

Fogalmam sincs, mit gondolt abban a pillanatban. Talán azt, hogy hülye és bunkó vagyok, talán azt, hogy csak viccelek. Leszögeznék valamit: sosem szoktam hazudni. Ha kérdeznek, megmondom a véleményemet, füllentés nélkül. Igen, nem a szemed káprázik. NEM fogok elmenni arra a hülye hivatalos bocsánatkérésre. Mit érnék el vele? Max. annyit, hogy Satsuki meg a bandája rámszáll, mert Ryuu-val találkozgatok. Nem hiányzik ez nekem. Nem vagyok annyira a rajongója, hogy miatta kockáztatjam nyugodt kis életemet.

Na igen, ha már a rajongásnál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy én, Satsuki, Manami, és minden más fangörl nem a valódi énje miatt kedveltük meg. Az ügynöksége készitett neki egy jellemet. Sajnálom szegényt, mert szinte sosem tudja a saját énjét adni. Maximum otthon, az ágyban. Ez olyan, mintha örökké ugyanabban a filmben játszodná ugyanazt a szereplőt. Mi nem az igazi Ryuu-t ismerjük, akit az anyja megszült, és felnevelt. Mi egy "teremtményt" ismerünk, aki lehet, hogy kicsit sem hasonlit az ő valódi énjéhez.

Beléptem az osztályba, ahol egy teremtett lélek sem volt. Még a tanár sem. Annyi baj legyen. Lehuppantam a székemre s üres tekintettel bámulni kezdtem a falat.